Julcsikadaania

Múlt csütörtökön volt Krisztus mennybemenetele ami itt nemzeti ünnep, a Jóisten tartsa meg a bajorok jó szokását az évi tizenakárhány nemzeti ünneppel, amelyek között egyetlen egy effektíve nemzeti (október 3, a német egység, mármint a két Németország újraegyesítésének napja), az összes többi

Múlt hétvégén Jo anyukája életében először Berlinben járt. Nagyon kíváncsi voltam a benyomásaira, úgyhogy alaposan kifaggattam.

Először is le volt nyűgözve, másodszor pedig megállapította,

Holnap céges futás lesz Augsburgban és én is ott leszek! Van egyenpóló meg rajtszám, mozgáskövető chip és a honlapon nyilvánosságra hozott résztvevői lista, szóval nem viccre megy a dolog. Ez lesz életem első olyan sporteseménye amin önszántamból veszek részt és az elmúlt hetek felkészülése során, amikor éppen nem hosszú versek fejben mondásával terelem el a futás tényéről a figyelmemet, a gondolataim folyton visszatérek a régi tesiórákhoz, meg a sporthoz úgy általában.

A múlt héten itt volt Amerikából WW látogatóban, és sikerült kétszer is találkoznunk, méghozzá családilag! Vagyis az ő családjáilag, mert az enyém sajnos rossz időzítéssel utazott el. Viszont irtó jó volt látni és lelkesítő lökést adott, hogy visszatérjek az alkalmi blogíráshoz. Különösen is erősen hatott rám, hogy mint kiderült

Az idei húsvét nagy csalódása volt, hogy a pápai himnusz nem hogy nem pápai, de még csak nem is nemzetközi, hanem magyar. 

Ezzel szemben az idei nyár nagy csalódása, hogy a magyar kártya viszont nem is magyar...

Németország, bármily meglepő, a foci vébé lázában ég. Az elmúlt napokban minden small talk része volt az "és, láttad a brazilok elleni (7-1-es) meccset?!", valamint az "és te hol nézed a vasárnapit?". A nemzeti jelképeikkel történelmi okokból rendkívül szemérmesen bánó németek a 2006-os németországi vébé óta focimeccsek alkalmával hirtelen elő merik kapni a trikolort. Az elmúlt hetekben hip-hopp megjelentek az erkélyekre aggatot zászlók, az autótükörre húzható nemzeti színű nejlonok, a kocsiajtóra ragasztott zászlók. Megfigyeltem ugyanakkor, hogy a dánokhoz hasonlóan itt is harmadik személyben beszélnek a meccsekről meg a válogatottról: "vezetnek a németek", "ma játszik Németország".

Ma a templomban is a foci körül ment a téma:

Már egy ideje én is híve vagyok az egyre divatosabb "cucc helyett időt" mozgalomnak, úgyhogy nagyon tetszett a tegnapi programunk: kertipartin voltunk egy baráti házaspárnál, akik tavaly nászajándékba kaptak 3 óra élőzenét egy ismerőstől! 

Nagyon jól sikerült délután-este volt. Volt grill, mindenki vitte a saját grilleznivalóját, a házigazdák béreltek sörcsapot, volt sör hordóban, meg babakádban vízbe behűtve üveges is, a vendégek meg hoztak sok salátát meg süteményt. Megpróbáltam megszámolni a gyerekeket, de annyira mozogtak, hogy képtelenség volt. Kb. 40 felnőttre 12 (kis)gyereket, 7 csecsemőt és három nagyhasú terhes lányt számoltam. Átható óvoda-hangulat volt de valahogy mégis lehetett a felnőttekkel beszélgetni. Csak a sörösrekesznél kellett figyelni, mert könnyen alkoholmenteset fogott ki az ember!

Meg a zene is jó volt, két hegedűvel meg egy felvevővel nyomták, tudjátok azt a stílust, amikor az elején felveszel egy alapot és utána azt loopoltatod, és rájátszod a dallamot, így egy hangszer több szólamot is tud játszani egyszerre. Jó ötlet volt nászajándéknak. Mi egyébként ugyanezzel a párral két hete egy hegyi házban töltöttük a hétvégét az Alpokban, az meg a mi ajándékunk volt nekik. Volt kirándulás, grill, tábortűz, forrás a ház mellett, meg a lelassult életmód, ami az ilyen víz-gáz-villanymentes helyekkel együtt jár. Az is egy jó ajándék volt.

"AlkoholtesterInnen für das Münchner Oktoberfest gesucht" 

Megtaláltam a tökéletes munkahelyet. 

Felmerül néha a kérdés, hogy miért csak általános jellegű dolgokról írok a blogra, lehetne érdekesebb is, ha többet írnék arról, hogy mi történik velem. Ezt ugyan nehezíti az elmúlt időszakban egyre fokozódó online szemérmességem, azért most tessék, teljességgel személyes, drámai tartalom, az idei húsvét kisméretű, ámbár nem kevésbé felkavaró Tragédiája: 

Idén Münchenben maradtam húsvétra, és úgy gondoltam, itt összegyűjtök néhány benyomást interkulturális irányban érdeklődő rokonaimnak és barátaimnak.

Bár a bajor kultúrkör nagyon közel áll a miénkhez, azért persze mindig vannak apró eltérések. A legnagyobb különbség talán az, hogy Dániához hasonlóan itt is csak egy nagy „kötelezően családi” ünnep van az évben, és az a karácsony. Húsvétkor nincsen az az "első nap a szűk család, aztán a nagyszülők, aztán a másik nagyszülők, aztán a nagynéni-nagybácsi"-rohanás, hanem az egész csak a szűk család körében zajlik, és általában eléggé laza.

A nagypéntek már munkaszüneti nap, akkor szokás egy halvacsorát tartani, mi is voltunk Jo szüleinél. Ugyan ez sem családi, hanem a szülők baráti összejövetele volt, rajtunk kívül még két baráti házaspár jött és kész. A böjt szellemiségével szerintem kicsit nehezen összeegyeztethető szokás, mert nem átlagosan finom sült hal volt, meg bor meg desszert. De persze hús nem volt, szóval „tartják a böjtöt”. Kicsit olyan ez,

Időközben elköltöztem Németországba, és bár túl sok minden történik túl gyorsan, azért van pár benyomás, ami rádöbbent, hogy na, ismét egy új rendszer, új szabályok, új szokások, új apróságok, amikbe szépen lassan bele kell simulni, minél gyorsabban és fájdalommentesebben, annál egyszerűbb lesz. Ezeket az apróságokat mint a kisgyerek, csak az elején látja az ember, úgyhogy igyekeztem leírni őket magamnak, az integritásom megőrzését segítendő, de lehet, ti is szórakoztatónak találjátok majd, úgyhogy íme itt egy random, rendezetlen, szubjektív, érték- és értékelésmentesnek szánt lista Julcsika Münchenéről, Julcsika Koppenhágájának fényében, másfél hónap után.

(ez egy 2013. július 24-ei bejegyzés, de akkor elfelejtettem élessé tenni, most meg nem engedi a blog.hu, hogy átírjam a dátumot)

Mivel már régóta itt élek, meg itt hallgatok társadalomtudományt, meg úgy általában úgy érzem, elsőrangúan integrálódtam és néha magam is elfelejtem, hogy nem vagyok fél-dán, na, szóval úgy gondoltam: Engem a dánok már tutira nem bírnak meglepni, az biztos. Az elmúlt pár napban viszont véletlenül pont három kis eset is volt, ami elgondolkoztatott, hogy „na, egy kevésbé jóléti jólétben azért lehet, hogy ez nem így menne”, vagyis hogy ezek a dánok bizony még mindig meg bírnak lepni kicsit. Mind a három valamilyen módon a munkával, munkamorállal kapcsolatos. Kíváncsi vagyok, ti hogy látjátok őket.

Azt mondják, hogy a bajor romantikus népség, bár lehet, hogy ez az észak-németekkel összehasonlításban értendő, azért a minap eszembe jutott a dolog.

Épp késő este jöttünk hazafelé, mikor a mozgólépcső felé menet szembejött egy csoport jó kedélyű, negyvenes férfiember és egyikük véletlen az utunkba akadt. Majd ránk pillantva gyorsan megállt, hogy valóban elállja az utunkat, és azt mondta: "Elnézést, elnézést. Csak egy kérdést, ha szabad. Mondjátok, ti szerelmesek vagytok?" Mire mi: "Micsoda?!" Mire ő: "Csak annyit mondjatok, hogy szerelmesek vagytok-e." Mire mi igazi belevaló kamaszlányok/fiúk módjára "Hát, izé, ő, végülis hát ja vagymi". Erre elállt az utunkból, és hangos "Naazért"-el továbbengedett minket. Mi meg álltunk bambán, hogy ez meg most mi volt, majd hazáig kacarásztunk rajta. :)

Ma megkezdődött a régóta várt összegyetemi szavazás, aminek során megkérdezik az összes itt tanuló egyetemistát, akarják-é, hogy a helyi BKV megállapodást kössön az egyetemekkel egy kétkomponensű diákbérlet-rendszerről. A rendszer lényege az, hogy van egy összeg, amit minden egyetemistának kötelező befizetnie, ezért cserébe kap egy bérletet, amivel este 6 után és hétvégente ingyen utazhat. Emellett a mostaninál olcsóbban vehet kiegészítő bérletet, amivel napközben is szabadon utazhat.

Persze a nagy kérdés, hogy rá lehet-e kényszeríteni minden egyetemistát,

Miután tegnap 6 (hat!) órát töltöttem azzal, hogy elolvastam egy 24 (huszonnégy!) oldalas tanulmányt németül, illetve a mai óra után rádöbbentem, hogy bár egész órán kiguvadt szemekkel és tátott szájjal meredtem az éppen beszélőre, még így is csak a szavakat értettem, a jelentést nem, szóval mindezek után ma biciklizés közben ért villámcsapásként a felismerés, hogy én ezt egészen pontosan harmadszorra csinálom végig az életemben.

Ma volt az első nap az iskolában, és mint ilyen egyben az utolsó is ebből a fajtából. Elképesztő, hogy ezen túl nem lesz több tantárgyam, úgyhogy ez volt az utolsó első napom. Örülök is neki, mint egy kisgyerek. 

Ma csak egy órám volt, úgyhogy nem sok benyomás ért eddig. Megerősödtem a már korábbi megfigyelésemben, miszerint a német lányok nem igen öltöznek csinosan, leginkább az amerikai ismerőseim stílusára hasonlítanak: farmer meg pulcsi. Én az egyszerű szoknyámban, hajfonatommal és gyöngy fülbevalómmal határozottan kilógtam a sorból.

Most, hogy megérkeztem Németországba, valószínű ismét lesz mit írnom egy darabig, a dánok már kezdenek túl unalmasak lenni ugyebár. 

Első benyomásaim az egyetemmel kapcsolatosak. Általában úgy érzem magam, mintha kicsit visszamentem volna az időbe az ELTÉ-s évekhez, nagyjából minden hasonlóan folyik: TO-sor, manuális ügyintézés, személyes beiratkozás, regisztrációs hét, szünet nélküli másfél órás szemináriumok. Alighanem a tanítás jellege is hasonló lesz: az eddigiek alapján alapvetően frontális oktatásra, illetve túlnyomórészt hallgatótársak kiselőadásaira számíthatok. (sóhaj)

Ami viszont irtó vicces, hogy nem tudom miért, de akármilyen ügyet intézek az egyetemen, kapok érte cukorkát!

 Ma új felfedezést tettem, úgy fogom hívni "napozás paplan alatt". Mivel olyan disznó mázlim van, hogy van erkélyem amire délelőttönként odasüt a nap, kifeküdtem volna rá szívesen, de tekintve, hogy a napon ugyan 20-22 fok van, de a levegő csak olyan 12-15 fokos, a bikini kicsit még merésznek tűnt. Szóval kipakoltam a vendégmatracomat, lepedőt, paplant, felkaptam a bikinim és felfedeztem ezt a praktikus, részletekben napozást, ami némi rokonságot mutat a lavóros, részletekben fürdéssel, tekintve hogy egyszerre mindig csak egy-egy testrészt, egy lábat vagy egy kart ér a kezelés, jelen esetben a napfény. Miközben a test maradék része a puha paplan alatt melegszik. Délelőtt 11 fele olyan jó idő lett, hogy már egyszerre kinn lehetett mindkét lábam és mindkét karom is, úgyhogy most úgy tele lettem napfénnyel és energiával, hogy a következő három napra beígért eső sem fog tudni elintézni!

Öregasszonyos megoldás, de micsináljon az ember, ha egyszer Skandináviában él, de nincsen viking vére?? :)

A munka ünnepének ma munkával adózom.

Mivel ebben a félévben több okból is kifolyólag heti 7 napot dolgozom, kevés ido jut olyasmire, mint barátok, család vagy blogírás. 

Ebbol a szempontból is vicces, hogy a gyakornoki helyem (egy kis tanácsadócég) egyik munkája egy olyan kampány volt, ahol a lakosság figyelmét a munka és a nem-munka közötti egyensúlyra próbálták felhívni. Jöjjön most itt a kampányvideójuk, a munka ünnepének alkalmából, magamat és Benneteket is emlékeztetvén, hogy a munka minden mással egyensúlyban kell(ene), hogy álljon. 
(A filmben szereplo gyerekek a fonokom gyerekei mellesleg, a videó végén olvasható szöveg pedig azt mondja: "Lehet jobban is csinálni?")

Na, megértük ezt is, a temérdek pénz, amit a diverzitás fejlesztésébe és ezzel összefüggően a nemzetközi munkaerő ittartásába fektenek itten úgy látszik, lassan apró változásokat idéz elő. Az egyik nagy nyavaja, amire mindenki panaszkodott az ügyintézés képtelensége volt. Akár adót, lakcímváltozást, bankszámlát, bármit akarsz intézni, mindent csak online lehet (nagyjából ugyanaz, mint otthon az Ügyfélkapu) és az oldalak csak dánul vannak. Nem mintha Magyarországon ez máshogy lenne mondjuk. De akkor is, megörültem, amikor ma kinyitottam a "szabadságpénz központ"-tól kapott levelemet, amiben tájékoztatnak, hogy kérhetem, hogy a tavalyi maradék szabadságomat kifizessék, és a dán nyelvű levél mellett ezt a cédulát találtam: 

Örömteli nyitás a dánul nem tudó, de itt adót fizető lakosok felé. Talán így nagyobb eséllyel maradnak itt. Ha mi is szeretnénk külföldi munkaerőt megtartani (ezer más dolog mellett) lehet mi is megfontolhatnánk hasonló lépéseket.

A rádióban ma reggel azt mondták, ma van az évnek az a napja, amikor Dánia valamennyi lakosa vagy nevet (grine) vagy sír (græde).

Ma van ugyanis a régen várt nap, amikor is hivatalosan is megtekinthető a tavalyi adóbefizetés eredménye, ami azt jelenti, hogy a "dán NAV" honlapján bejelentkezve ki-ki letöltheti az adóelszámolását, és ami a dolognak az izgalmát okozza: Megtudhatja, kap-é vajon vissza és ha igen, mennyi pénzt a tavalyi adójából, avagy sürgős jelleggel azonnal komoly összegeket kell-e befizetnie.

Ahogy egyik kollégalány mondta ma, izgisebb ez a mai nap, mint a lottó.

Talán azért is, mert a nyerésnek kábé ugyanakkora esélye van.

A kézi EB körüli nagy felhajtás közepette azon gondolkoztam el a minap, hogy milyen fura, hogy amikor a nemzeti válogatott játszik, legyen az foci, kézilabda, vagy bármi (na jó, igazából csak ez a kettő számít :) az elég nagy esemény, a nép lemegy a kocsmákba szurkolni, felveszik a Dánia pólójukat/sapkájukat és isszák a sört hét határra. Most, hogy a dán válogatott megnyerte a kézi EB-t, az esti híradót ezzel kezdték, és nem a sport híreket, hanem a rendes híreket, szóval eléggé megadják a figyelmet a dolgoknak.

Szerintem szépen példázza a dánok gondokozását egy rövidke beszélgetés, amit a minap a tanulócsoportommal folytattam. A dolgozatunkat írtuk de én otthagytam őket délután, hogy munkába menjek. Méghozzá egy gyerekszínházas előadásra mentem, egy norvég klasszikust néztünk "Folk og røvere i Kardemommeby" címmel, magyarul egyébként "A három rabló" név alatt érhető el, például itt, vagy a hangjáték verziója Csákányi Lászlóval meg Komlós Jucival például itt. Szóval magyarul is megvan, de nekem valahogy mégis kimaradt a gyerekkoromból. De Dániában ez senkivel nem fordulhatott elő mert itt kultikus státusza van.

Órán vagyok épp és a tanárbácsi most kérdezte meg, hogy hányan olvasták az 1984-et. Megszámoltam, 34-en vagyunk az osztályban, és velem együtt pontosan négy, azaz négy hallgató olvasta Orwellt. a tanárbácsival együtt 35-ből 5. Fura, nem? Vagy ez csak ilyen hozánk hasonló poszt-diktatórikus társadalomban alapolvasmány?

Pár napig küzdöttem (ál)szerénységemmel, de végül úgy döntöttem mégis poén, és megosztom veletek tíz másodperces első lépésemet a dán televíziós karrierem során. A minap adtak egy építészeti magazinnak egy részét, ami a kollégiumom egyik vezető építészéről, "A dán építészet királynőjé"-nek nevezett Lene Tranbergről, vagyis egészen pontosan az ő nyaralójáról szólt. A műsorba azért belecsempésztek pár percet a két legfontosabb művéről is, egyik a koppenhágai új színház, a másik az én szeretett, oh, de mennyire nagyon szeretett kollégiumom. Így került bele az én ékes magyar akcentussal és ideges fejbillegetéssel előadott, csodás tíz másodpercem 22.40 és 22.50 perc között. (Ja, amint azt látjátok sajnos a nevemet még ennyi év után sem tudom rendesen kiejteni, viszont a vezetéknevem lebetűzése már elég jól megy. :) Úgy látszik, ilyen mellékes kis előnyökkel jár, ha világhírű építészeti remekműben lakik csak úgy hétköznap az ember (a kollégiumomat tavaly az egyik dán napilap az évtized dán épületének választotta). Sajnos a videót nem tudom beágyazni, de itt megtaláljátok.