Julcsikadaania

(ez egy 2013. július 24-ei bejegyzés, de akkor elfelejtettem élessé tenni, most meg nem engedi a blog.hu, hogy átírjam a dátumot)

Mivel már régóta itt élek, meg itt hallgatok társadalomtudományt, meg úgy általában úgy érzem, elsőrangúan integrálódtam és néha magam is elfelejtem, hogy nem vagyok fél-dán, na, szóval úgy gondoltam: Engem a dánok már tutira nem bírnak meglepni, az biztos. Az elmúlt pár napban viszont véletlenül pont három kis eset is volt, ami elgondolkoztatott, hogy „na, egy kevésbé jóléti jólétben azért lehet, hogy ez nem így menne”, vagyis hogy ezek a dánok bizony még mindig meg bírnak lepni kicsit. Mind a három valamilyen módon a munkával, munkamorállal kapcsolatos. Kíváncsi vagyok, ti hogy látjátok őket.

Az első a munkahelyemen történt, ahol is a kollégák egy jó része ki van akadva, mert az egyik lakónk elkezdte – szülői kívánságra – a saját húgát alkalmzani kísérőként (a szellemi fogyatékosoknak az önkormányzat fizet heti 4 óra munkabért egy kísérőnek, akivel kettesben csinálhatnak valamit,  mozi, koncert, sport, kinek mihez van kedve, az órákat lehet halmozni és nagyobb darabban kivenni is), aki ezért fizetést kap. Először én is azt gondoltam, milyen dolog már, pénzt kér azért hogy a saját testvérével lehessen, de aztán eszembe jutott, hogy azért ez máshol is így lenne, és talán eszükbe sem jutna az embereknek ezt az önkormányzat lehúzásaként értékelni, inkább ami jár az jár alapon még meg is lehetne indokolni, hogy akkor már miért ne a családban maradjon az a pénz, ami az egyik családtagot illeti meg. (Mondjuk a konkrét esetben az a gond, hogy a testvér meglehetősen motiválatlan kísérő, és valószínű jobban járna a lakó egy nem rokonnal, aki viszont legalább szívesen csinál vele ezt-azt és motiválja őt is, de lehet, hogy mások szerint meg egy motiválatlan családtag is jobb mint egy motivált idegen).

A második szitu is a munkahelyemen történt, tévedésből két kísérőt rendeltek egy lakónak, ezért az egyiket felhívták, hogy ne jöjjön. Mivel ez a hívás csak fél órával a kísérő munkakezdése előtt történt, aki így már úton volt a munkába, három órányi készenléti munkabér így is járt neki. El is érték, beszéltek is vele telefonon. Na ezek után 5 perccel később kiderült, hogy egy másik lakónak viszont elfelejtettek valakit rendelni, felhívta a kolléga hát az 5 perccel korábban lemondott kísérőt, hogy jaj szorri, mégis kellenél. Na, ez a hívás viszont már nem járt sikerrel, a kísérő ugyanis három hívásra sem vette fel a telefonját, majd  egész este nem hívta vissza a házat (egyébként ez elvárás). A kollégák megosztottak voltak, egy (a nagyobbik) részük szerint übergáz hozzáállás nem felvenni a telefont, miután megtudtad, hogy épp három ajándék munkaóra esett az öledbe, nehogy kiderüljön hogy mégis dolgozni kell értük, egy másik (a kisebbik) részük szerint viszont miért is, ami jár az jár, ő úgy tudta, hogy nem kell dolgozni jönnie, teljesen rendben van, hogy 5 perccel később talán már valahol egészen máshol járt és valami privát ügyet intézett, ami miatt nem lehetett elérni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor legközelebb munka adódott, egyik csoport tagjai sem tették az illetőt a felhívandó kísérők toplistájába.

A harmadik eset egészen aprócska volt, a fitnessz öltözőben beszélgetett két nő mellettem, az egyik mesélt egy nem túl közeli ismerősről, akitől a (mocsok) bank megtagadta a lakáshitelt:

• Dehát miért nem adták meg neki, talán nincsen bevétele?
• Dehogynem, hát valamiféle bevétele nyilván mindenkinek van, de nem tudom, hogy mennyi meg milyen.

Amire a második gondol, az az, hogy Dániában alanyi jogon életed végéig jár egy minimális segély, ami a munkanélküli segély (két év, de magánpéztártól jön, tehát előzetes befizetéssel lehet csak biztosítani) lejárta után is folydogál az embernek minden hónapban. Persze ez a pénz tényleg nem sok, és egy családot pl. tuti nem lehet eltartani belőle, de azért a kis magyar fülemet megütötte ez a meggyőződéses nyugalom és magabiztosság, hogy de hát hiszen valamiféle bevétele mindig mindenkinek van. Ah, a megvalósult szocializmus, szép is a te orcád.