Németország, bármily meglepő, a foci vébé lázában ég. Az elmúlt napokban minden small talk része volt az "és, láttad a brazilok elleni (7-1-es) meccset?!", valamint az "és te hol nézed a vasárnapit?". A nemzeti jelképeikkel történelmi okokból rendkívül szemérmesen bánó németek a 2006-os németországi vébé óta focimeccsek alkalmával hirtelen elő merik kapni a trikolort. Az elmúlt hetekben hip-hopp megjelentek az erkélyekre aggatot zászlók, az autótükörre húzható nemzeti színű nejlonok, a kocsiajtóra ragasztott zászlók. Megfigyeltem ugyanakkor, hogy a dánokhoz hasonlóan itt is harmadik személyben beszélnek a meccsekről meg a válogatottról: "vezetnek a németek", "ma játszik Németország".
Ma a templomban is a foci körül ment a téma:
Családos mise volt, és már belépve az oltár mellett felállított, focipályát ábrázoló tábla fogadta az embert, no meg az alább mellékelt énekesfüzet. A szöveg azt jelenti, hogy "Közösen kerek dologgá alakítjuk az életünket". A szentbeszédet ezeken a családos miséken részben a hittantanárnénik segítségével a gyerekek rakják össze. A mai evangélium a "senki ne tartsa magát többnek társainál" témát feszegette, úgyhogy remekül lehetett egy csapatjátékkal szemléltetni. "Mi kell egy sikeres focicsapathoz?" - kérdezte tanárnéni a gyerekeket. Csapatjáték, önzetlenség, gyorsaság, ügyesség, odaadás. Ebből kiindulva elindult a körkérdés: "Mi teszi a mi templomi csapatunkat jóvá?" aki mondani akart valamit, annak odadobtak egy focilabdát, majd az illető továbbdobhatta a következőnek. A kommenteket felírták egy-egy cédulára, és felaggatták a focipályát mintázó táblára.
Gyerekek is, felnőttek is szép számban jelentkeztek, hogy nekik dobják a labdát majd a mikrofonba elmondják, szerintük mi kell a jó templomi közösséghez. A legtöbb gyerek az egész mise alatt az oltár előtti lépcsőkön ült, és lelkesen énekelt, tapsolt, ugrándozott. Ahogy keresztül-kasul röpült a templomban a focilabda, persze óvatosan, de akkor is, meg amikor a mellettem ülő kislány a felhúzós (igaz nagyon halkra állított) éneklős nyuszijával szórakoztatta magát a csendesebb részeknél, meg később, ahogy néztem egy bőrnadrágos kisfiút átmászni a padok felett az eggyel hátrébb lévő sorba (ilyesmivel messze nem volt egyedül), azon gondolkoztam, hogy vajon otthon is ilyen kötetlenek-e a családos misék, mert ha igen, azokra kéne járnom amikor otthon vagyok. Az ember egészen fellélegzik az ilyen emberközeli, szeretetteljes, befogadó misék alatt, ahol nyíltan lehet hangosan nevetni és egy-egy jól sikerült beszéd vagy ének után spontán taps tör ki.
Utolsó kommentek