Holnap céges futás lesz Augsburgban és én is ott leszek! Van egyenpóló meg rajtszám, mozgáskövető chip és a honlapon nyilvánosságra hozott résztvevői lista, szóval nem viccre megy a dolog. Ez lesz életem első olyan sporteseménye amin önszántamból veszek részt és az elmúlt hetek felkészülése során, amikor éppen nem hosszú versek fejben mondásával terelem el a futás tényéről a figyelmemet, a gondolataim folyton visszatérek a régi tesiórákhoz, meg a sporthoz úgy általában.
Egymás mellé szoktam képzelni a mai, nem kijezetten sportoló alkatú, de azért relatív aktívan élő, napi 3 órát bicikliző, hetente többször futó, hétvégente, nyaralásokon hegyi túrázó, direkt mindig az egy emelettel fejjebbi nyomtatóra nyomtató énemet, meg a 20 évvel ezelőtti, már akkor is kb. ugyanilyen magas, vézna, gyenge, ügyetlen és gyakorlatilag vak énemet, és azon gondolkozom, miért hallotta vajon az utóbbi a tornaórákon folyton folyvást, hogy belőle soha nem lesz az előbbi. Okés, vaknak még mindig ugyanolyan vak vagyok, de most már nem kell a szemüvegemet az öltözőben hagyni, és időközben azt is megtanultam, hogy ha apránként veszem a lépéseket, folyamatosan gyorsabban, magasabbra jutok, erősebbé leszek. Az iskolában inkább a „gyorsan, magasra, erősen” téma uralkodott, állt egy előre kitűzött mérce, és az volt a kérdés, egy bizonyos időpontban ki üti meg és ki mennyivel van alatta. De tudom, hogy ezt felesleges ecsetelnem, mert kb. mindenkinek ilyen élményei voltak az iskolában, az, hogy a fizikai erőnlét nem egy fixen megszabott valami, hanem egy helyzet amin változtatni lehet, valahogy nálunk nem került szóba, vagy csak én nem emlékszem jól.
Kíváncsi lennék rá, így 20-25 évvel az én iskolás éveim után, ahogy változik a világ meg most hogy minden nap (?) van tesióra, így vajon más lett-e az órák hangulata vagy úgy áltatalában a sporthoz való hozzáállás? Lehet, hogy a megemelt óraszámmal már nem arról szólnak a dolgok, hogy gyorsan lemérjük a szinteket, mert be kell írni a táblázatba, hogy ki mennyit tud leütni a sötétbarna meg világosbarna lécekből, ami után mindig úgy fájt az ember keze. Van-e idő arra, hogy a gyerekek a mozgás öröméért sportoljanak, úgy, ahogy tudnak és azt, amit szeretnek? Elmondja-e nekik valaki, hogy csak önmagukkal kell versenyezniük, hogy tűzharcozni lehet pontszámolás nélkül is, vajon még mindig egyenként válogatja-e a két csapatkapitány a csapatát vagy random módon osztja be őket valaki, vajon beszélnek-e arról, hogy csak a mai szintjüknél kell holnapra kicsit jobbá válniuk, és arról is, hogy gyakorlással, edzéssel, apró lépésekkel ezt el is érhetik? Ha valaki olyan olvassa ezt, akinek van iskolás korú gyereke, vagy iskolában tanít az mondja el, mit lát, mert érdekelne.
u.i. A holnapi futás egyébként nem egy nagy táv (6,7 km), de nekem pont elég. Sokáig húzódzkodtam, hogy benevezzek-e, de a főnököm addig győzködött, hogy nem a teljesítményről szól hanem arról, hogy a kollégákkal valamit csinálunk a munkán kívül, míg végül csak beadtam a derekam. Többen terveznek felváltva sétálni-futni, én azt tűztem ki (szigorúan csak magam elé!) célul, hogy lefutom, és nem rosszabb szintidővel, mint amit edzésen szoktam hozni. Bizakodó vagyok! Bár mint az időjárás előrejelzés ezt sejteti, nem az izmaimon, hanem a hőellenállásomon fog múlni, az meg egy magamfajta pszeudó skandinávnak nem az erős oldala. De egy biztos, így vagy úgy de remek móka lesz, és a végén még ingyen sör is jár majd! :)
Utolsó kommentek