Eyjafjallajökull.
Aki még nem tudná, Spanyolországban ragadtam. Azon belül is Granadában, Andalúziában (Dél-Spanyolország), méghozzá Zs. (immár kényszerű) vendéglátását élvezve. Pont a vulkánkitörést (vagyis a hamukitörést) megelőző nap jöttem, és az első három nap nem is tudtam az egészről semmit, míg utolsó nap ki nem derült, hogy haza (mármint Koppenhágába) bizony nem mehetek. Egy teljes, átgörcsölt nap után (hogyan veszek új jegyet, utólag fizetik-e ki és mennyibe kerül majd a másik, illetve ami a legfontosabb, el kell-e mennem Madridig, ahol eredetileg át kellett volna szállnom, vagy maradhatok itt) ma reggel végre a reptéren kiderült, feleslegesen pakoltam be a bőröndöm, keltünk fel hatkor és másztunk ki a reptérre, bizony az fel sem merült, hogy akár Madridig elmenjek (szerencsére). Hosszas asztaldöngetés után -mindezt spanyolul, angolul képtelenség volt, sok sok köszönet Zs-nek- átrakták a jegyemet csütörtökre, korábbra nem volt hely. A rendszer az, hogy folyamatosan pakolják át a népet a következő napi gépekre, aztán ha az is törlődik, akkor szorri, foglalj új helyet négy nap múlva, vagy amikor van hely és reménykedj, hogy a vulkán abbahagyja a hamu cuccot és végre lávára vált át. Remélem, ez nem veszélyeztet senkit Izlandon, mert én már eléggé drukkolok, hogy elkezdődjön. Nem mintha nem élvezném az eksztra szabadságot, de azért elég sok minden történik Koppenhágában amin elég jó lenne ott lenni, például az utolsó tanítási hét.
No de közben mégis inkább ahogy egy vietnámban ragadt dán írta ma egy cikkben azért hálás vagyok Izlandnak meg a vulkánnak (a nevét, vagyis a vulkánt fedő gleccser nevét meg sem próbálom kiejteni), hogy itt maradhatok még egy kicsit. Zs. társasága mint a jófajta gyógyszer, napról napra egyre több energiát és életkedvet csepegtet belém. A napocska is kisütött ma végre, és a 28 fokban még le is pirultam kicsit. Ma egyedül voltam kicsit a városban, és már térkép nélkül boldogulok. A spanyolom elképesztően sokat fejlődött, annyi mindent értek, hogy magam sem értem, hogyan is lehet ez. Már egyre több mindent merek magam is mondani, bevásárlás, ilyenek, már elég jól mennek. Egy csomó nyelvtant is tanulok és Zs. nagyon jó spanyoltanár. A fizikumunkra is könnyű figyelni, Zs. egy hegyen lakik, a város középkori részében, meredek az út hazafelé. Közben rengeteget sétálunk a környező hegyekre is, hegynek fel, hegynek le, de holnaptól már komolyan nekiállok tanulni is. És közben reménykedem, hogy csütörtökön el tudok repülni.
Az egész történetet egy ma reggel megesett sztorival rendkívül frappánsan össze lehet foglalni. A reptéren kettővel előttünk állt a sorban egy olasz úr a feleségével, és a következő kérdést intézte az Ibéria információs ablakában ülő nénihez:
"Hola. Do you speak English? Bien. Do you have some... do you have ANY tickets to.... to Italy?!"
Utolsó kommentek