Julcsikadaania

Tegnap-ma megint történt két -egyébként általános- apróság, amin még mindig meglepődöm itt. Az egyik, hogy amikor utolsónak szállok fel a buszra (az első ajtón, ahol be kell mutatni a bérletet/ki kell lyukasztani a jegyet), igaz nem csúcsidőben, de úgy estefelé amikor már nincsenek annyian, a buszvezető bácsi a tükörből nézi, hogy leültem-e már, és addig direkt nem indul el. Ez az apró figyelmesség valahogy olyan nagy hatással tud lenni az ember hangulatára, mint az az általános kedélyesség, mosolygás, effektivitás, az időponthoz képest maximum 3 perces késés, amit tegnap a háziorvosnál tapasztaltam. Mivel már egész szépen haladok a szociális adaptáció folyamatában, taktikusan 15 perccel előbb értem a rendelőbe, mint ahogy az előző nap kapott időpontom szólt, és az alatt a pontosan 16 perc alatt, amíg várakoztam, azon csodálkoztam, hogy a sarokban milyen sok legodarab van ellopatlanul a játszóasztalon (az asztalba épített zöld lego-alappal, alig bírtam lefogni magam, hogy oda ne üljek :) hogy milyen szélesen mosolyognak a ki-be járó doktor nénik és bácsik (a rendelő egy ügyvédi magánpraxishoz hasonlít, két orvos neve alatt fut, de több orvos dolgozik nekik), a hatvan fölötti, régies akcentussal beszélő, megtermett titkárnéni headsettel nyomja a logisztikát és kettőt cseng a telefon mielőtt felvenné, az egész valahogy napsütötten, gördülékenyen és mosolyogva zajlott. Még a rémesen közelgő szociológia vizsgámról is megfeledkeztem. :)