...de remélem, hogy a többi már nem lesz az, mert lassan túlvagyok a sokkhatáson.

 De puhh, hát a több napos offlány-létre persze mint mindig, most is van magyarázatom (ahogy Édesapám mondaná, ismét bebizonyosodik, hogy jogásznak kellett volna mennem). A munka kontra gólyamóka választás természetesen helyesnek bizonyult, de sajnos pár órával azután, hogy megírtam a legutóbbi bejegyzést felhívtak, hogy Anne, az a benntlakó, aki morfiumot kapott, az éjjel meghalt. Elég rossz érzés volt, hogy hajnalban, mikor az éjszakai műszakos felhívta az ügyeletes orvost, ő morfiumtúladagolással vitette be a kórházba, ahol aztán pár óra múlva meghalt. Így végülis a legutolsó adag gyógyszere az volt, amit My barátnőm és én erőltettünk bele előző délután. Persze nyilván nem a mi felelősségünk, meg senkié sem igazából, de mégis eszébe jut az embernek, vajon más lett-e volna bármi is, ha nem My és én, hanem mondjuk egy orvos áll ott mellette akkor délután, aki tudta volna, hogy nem feltétlenül kell beadni neki azt a morfiumot. A következő két nap eléggé megviselt, nem is csak azért, mert nehéz egy csapat szellemi fogyatékosnak megmagyarázni, hogy Anne nem jön többet, sem ma este, sem holnap, de azért is, mert a kollégáim hozzám hasonlóan ki voltak borulva. Ők sem orvosok vagy ápolók, hogy gyakran találkoznának halálesetekkel, arról nem is beszélve, hogy én életemben először láttam haldoklót és nem volt vicces látvány. Szóval az egészségügyben dolgozók minden fajtája és formája iránt érzett tiszteletem az elmúlt három napban még csak tovább nőtt.

 De panaszra korántsincsen ám okom, szombat este hazaérve az édeskedves kis amerikai babafiú, meg Mads no és főleg Réka barátném megszeretgettek meg megitattak meg beszélgettek meg lecibáltak a bárba, úgyhogy vasárnapra már sokkal jobban éreztem magam. Az aznapi műszakom meg nagyjából azzal telt, hogy kinn ültem a napon és énekeltem, az egyik kedvenc kollégámmal voltam, aki gyakran gitározgat, ilyenkor 6-8 bennlakóval ülünk és énekelgetünk. Egészen érdekes nézni, hogy a zene mennyire jó hatással van rájuk (is, mint mindenkire), egészen fantasztikus hangulatot teremt! Van, aki énekelget, van, aki himbálózik a zenére, van, aki tapsikol, de úgy általában mindannyian nagyon nagyon boldogok. Meg kell tanulnom gitározni, eldöntöttem.