Julcsikadaania

Kerékpáros világbajnokság van a városban, állítólag ez a legnagyobb sportesemény, ami valaha történt Dániában (vagy Koppenhágában, nem tudom), és én itt vagyok! Mondtam is a tanulócsoportos srácoknak, hogy szerintem jól jár Dánia, ha kicsit jobban igyekszik még itt tartani, az itteni tanulmányaim alatt tartották a 2009-es klímacsúcsot is, ami meg a legnagyobb politikai esemény volt Dánia történetében, szerintem egyértelműen szerencsét hozok.

Számomra egyébként csak előnyökkel jár ez a világbajnokság: már egy hete az egész belvárosból ki vannak tiltva az autók, viszont bicajjal nagyjából mindenhol zavartalanul lehet közlekedni. Olyan szinten, hogy amikor nincsen futam, akkor a biciklisek teljesen átveszik az uralmat a belváros fölött. Ma reggel egyetemre menet egész úton a versenypályán mentem, mert olyan korán még nem kezdődött el a mai móka. Lelkesen elsuhantam a lelátók között, megszemléltem, persze csak száguldás közben egy pillanatra, a sajtótribünt, éreztem magamon a kamerák szemét, hallottam a felettem köröző helikoptert, és alig bírtam visszatartani a feltörő örömkiáltást, amikor a városháza mellet áthajtottam a célvonalon!!

Cseppet sem lombozott le, hogy mellettem másik huszonöten tapostak álmos fejjel a friss őszi reggelen (ma először húztam kesztyűt, igaz be is dobtam a kosárba a híd tetején, ott mindig kimelegszik az ember lánya). Nagy fless volt, na. Itt egy videó a futam útvonaláról, az elejétől 0.35-ig láthatjátok a szokásos, iskolába vezető útvonalamat, a nagy téglaépület balra (0.33 és 0.36 között, a templom után) az egyetemem.

Aztán ma délután úgy időzítettünk a srácokkal, hogy háromnegyed négyre végezzünk a mai munkával, és kicammogtunk az épület elé megszemlélni a világ három legjobb biciklistáját, és a legvégén még a címvédő világbajnokot is, ahogy nemes egyszerűséggel suhantak el az egyetem előtt az autóúton. Mit mondjak, sosem voltam az a nagy kerékpáros sport-rajongó, de azért van valami fílinges ebben a nagy felhajtásban, bár a helikopterek szakadatlan és irtó idegesítő hangja visszahozta a klímacsúcs napjainak kevésbé kellemes emlékeit, és a kerékpározók iránti elismerésem is megnőtt ugrásszerűen. Hihetetlen mennyire gyorsan, rohadt gyorsan tekernek ezek a srácok (kábé ötvennel egyébként).