Julcsikadaania

Koppenhága ma olyan volt, mint egy nyűgös, hisztis, mindig mísz fiatal lány, aki tegnap éjjel végre ismét férfival hált: a verőfényes napsütésben mintha hétágra mosolygott volna, előtűntek azok az apró, szép kis részletei, amiket esőben, ködben, szürkeségben már hetek óta nem láttunk. A színek vakítottak, a csatornák mélykékek, zöldek, a falak tűzsárgák, pirosak, bordók, a toronytetők szikrázóak voltak. A levegő friss, de nem hideg (12 fok), a szél fújdogált, de csak figyelmeztető jelleggel, sapka-sálban határozottan kellemes volt biciklizni. A hídon átmenet kishíján leestem, de kivételesen nem az oldalszél miatt, hanem mert annyit forgattam a fejem, hogy minél többet lássak a kék fjordból ahogy a Fekete Gyémánt üvegfalai szikráznak a partján. Semmi hivalkodás, semmi csillivilli, de az egyszerű szépsége megint eszembe juttatta, milyen szerethető kis város is ez. Feltéve persze, hogy jó kedve van.