Fél órás mérleget vontam a holnapi napomról: elmegyek-e egy újabb gólyaszocializációs mókára, vagy inkább bevállalok egy hétvégi esti műszakot (értsd: délutáni séta, vacsifőzés, süteményzabálás) egyik jófej kollégámmal. Úgy döntöttem, a mínusz 200 koronát (durván leosztották, kinek mit kell vinnie: rám egy fél rekesz sör és egy üveg tonik jutott, plusz a vacsorához hozzájárulás és még ki tudja mi) inkább becserélem plusz 900-ra és elmegyek dolgozni.
Bár a mai, első igazi munkanapom néhány szomorú tapasztalatot hozott. Amióta nem jártam ott (január óta) két bentlakónk fizikai állapota rengeteget romlott. Egyiküknél rákot diagnosztizáltak, már az egész testében elterjedt, a másikuknak már régen is nagy fájdalmai voltak, és egy hete morfiumot írtak fel neki. Az előbbi szerencsére tünetmentes, jó a kedélyállapota is, de mégsem tudja az ember valahogy egy percre sem elfelejteni, hogy hónapjai vannak hátra. Az egész valahogy szürreális: ő nem tudja, hogy beteg, és mindent meg kell tenni, hogy ne is érzékelje (hogyan mondod meg egy szellemi fogyatékosnak, hogy meg fog halni?!) ennek ellenére, mégsem bírok tőle apróságokat (még egy adag vacsora, sütemény, valami ennivaló lefekvés előtt) megtagadni. A másikuk, Anne viszont nagyon beteg. Egész nap az ágyában fekszik, remélem, valamilyen napsütötte mezőn, pillangók között, a szeme nyitva de képtelenség kapcsolatba kerülni vele. Amikor hozzáér az ember, hogy gyógyszert adjon be neki vagy az ágyneműjét cserélje ki, sír, mint egy kisgyerek, minden érintés fáj neki. A házban lakók valamennyien érzik, hogy nagy a baj és nehéz őket jobb hangulatra teremteni. Főleg, mivel leginkább minket, ott dolgozókat nyomaszt a tehetetlenség és ezt nehéz leplezni. Mindennek ellenére igencsak kellemes munkanapom volt: vacsorát főztem, süteményt sütöttem, kávét szolgáltam fel, mosogattam, tévét néztem, fogakat mostam, hazajöttem. Holnap, holnapután is megyek, így a hétvégén nem lesz sok tanulás. Mégis boldog vagyok: úgy számolom, a hónap nullszaldós túléléséhez 6 műszakra van szükségem, havi 8-cal pedig szépen elleszek. Szeptemberre most 9-re vagyok beírva, és már kettő van októberre is. Bár továbbra is mérhetetlen hálával tartozom Drága Szüleimnek a rengeteg anyagi segítségért, a megkönnyebbülésem elmondhatatlan.
Utolsó kommentek