Bár minden alkalommal egy kicsit nehezebb elhagyni Németországot, a mai hazakeveredési akcióm átlagon aluli volt.

Kezdődött azzal, hogy tegnap találtam egy spanyol nyelvű könyvesboltot, és azt remélve, hogy ott olcsóbban megkapom a jövő héten kezdődő új kurzus tankönyvét, úgy döntöttem útba ejtem a reptérre menet. A gépem 14.40-kor indul, a reptérre egy óra az út, a könyvesbolt meg csak délben nyit, de ááááááá, mi az nekem, pont belefér gondolta Julcsika.

A boltot 10 percig kerestem cuccokkal megrakottan, de úgy tűik az őt reklámozó plakátra rajzolt térkép mégsem volt elég egyértelmű, mert nem találtam. Affene, gondolta Julcsika, úgy tűnik tartoztam egy úttal az ördögnek, sebaj, majd Édes Öcsémnél megvigasztalódom. Be kellett úgyis ugranom hozzá a lakáskulcsát leadni, most eszembe jutott ez az akció, nem úgy, mint két nappal korábban, M. stuttgarti lakásának a kulcsát csak Münchenben találtam meg a táskámban. Szóval öcsém, iroda, kávé, kulcslead, puszi gyere máskor is, majd talizunk valahol valamikor, jóutat jómunkát, és már kinn is voltam az utcán.

Jött is a metró, igaz csak 17 perc múlva, az út kb. 40 perc, a gép indulásáig másfél óra volt, ilyen lelkesen utoljára akkor imádkoztam metrón reptérre menet, amikor egyszer J-ért mentem ki a reptérre Budapesten, és Újpesten jöttem rá, hogy az nem a KÖKI.

Végül kiértem, 10 perccel csekin zárás előtt, mikor is kiderült, hogy a gép egy órát késik. Ezen kicsit megnyugodtam, fel is hívtam öcsémet hogy megmenekült a világbéke, ami ugyan csupán 10 percig tartott amikor is rádöbbentem hogy a farzsebembe hanyagul belehelyezett útlevelem nincsen ott. Röpke 5 perces magas szívritmussal eltöltött pánik után megleltem a füzetkét, csak hogy egy perccel később arra jöjjek rá hogy valami hiányzik a kezemből, méghozzá az előző nap drága euróért vett könyvem, benne a beszálló kártyámmal, amit minden bizonnyal a mosdóban felejtettem a papír kéztörlős doboz tetején. A pánik már-már alapállapotként tért vissza, rohantam a mosdóba persze a könyv már nincs ott.

Ablaktól ablakig küldtek, négyszer rohantam el a gépfegyvert tartó, 21 éves rendőrfiúk előtt (minden alkalommal ugyanolyan kényelmetlen érzéssel), míg végül a Lufthansa ablakánál a néni mosolyogva közölte, hogy nincsen baj, kaphatok új belépőkártyát. Amikor aztán beolvasta a korábban szerencsésen meglelt útlevelemet, rám néz továbbra is mosolyogva: itt egy személyes üzenet a neve mellett: „könyv és beszállókártya a kapunál”.

Ezek után beszállásig már meg sem mertem mozdulni. Szegény öcsémet meg negyedszerre hívtam fel, hogy képzeld, mekkora baj volt, de már nincsen. Legalább az ő napja sem volt unalmas.