-vigyázat, szokatlanul személyes és őszinte, hogy aztnemondjam szirupos blogbejegyzés következik-

és akkor most van az, hogy végre ismét bejelentkezem, és az új félév kezdete előtt pár nappal megosztom veletek az első félév mérlegét és hajnali három lévén (munkából jöttem, aztán az MCCnek fordítottam, így kellően lelassult a mentális kritikai ellenállásom és felfokozódott a kreativitásom-talán :) random módon számot vetek.

Koppenhágába jönni jó ötlet volt.
Már itt élek ugyanakkor egy ideje, így a korábbi fény némileg megkopott, a világ kissé monokróm:
-Már észreveszem, hogy piszkos az ülés a metrón de még átjár a borzongás, amikor meglátom az egyetem épületét.
-Már végigmegyek úgy a folyosón, hogy azon jár az eszem, mit nem olvastam el az előadásra, de még előfordul, hogy megállok egy pillanatra és érzem évekkel ezelőtti önmagamat ugyanazon a folyosón, arról álmodva, milyen szép is lenne, ha egyszer én is egyszerű hallgató lehetnék itt, mint körülöttem azok, akiknek szemmel láthatólag csak azon jár az eszük, hogy mit nem olvastak el az előadásra.
-Még gyakran elnézek hosszan jobbra is, balra is amikor átkerekezek a hídon, és hálát adok az égnek, amiért itt lehetek, de már van, hogy csak a híd végén jut ez eszembe.
-Már ritkán, de néha még érzem a "dánia-szagot", amikor bemegyek egy régi lépcsőházba.
-Budapesten, amikor könnyíteni akarok a lelkiismeretemen, koronába számolom át az árakat.
-Még érzem néha azt, hogy az emberek figyelnek, de már hamar rájövök, hogy igazából csak én figyelem őket.
-Még vétek prepozíciós hibát, de Zsuzsika szerint már magyarul is.
-Még összerezzenek az International Office előtt, mielőtt belépek a szomszédos, dán hallgatóknak szóló irodákhoz vezető ajtón, és eszembe jut, milyen volt azt érezni, hogy ezek az irodák sosem szólnak majd nekem.
-Már nem tart tovább megírni egy oldalt a dolgozatunkban, mint a tanulócsoportom másik tagjainak, de még mindig nem érzem, hogy hozzá tudnék szólni a tanórákhoz.
-Még érzem néha a kétségeket, amiket a szekrényembe zártam mikor eldöntöttem, hogy elfogadom az itt felajánlott helyet, de már tudom, hogy balgaság lett volna több éves álmot adni fel miattuk.
-Már nem vállalok be egy napra egynél több kávézós találkozót, de ha késésben vagyok, még elmegyek órára reggeli nélkül (megtudtam: az effajta önkínzás közép-európai szokás).
-Még mindig pont eggyel több réteg pulcsit veszek fel, mint a dánok, de már élvezem, ha alaposan átfúj a szél.
-A magyar válogatottnak drukkolok a kézivébén, de már meg-megfordul a fejemben, hogy illő lenne megtanulni a dán himnusz szövegét is.
-Az anyagilag legnehezebb kezdeti hónapokat sikeresen átvészelve (köszönet szüleimnek a segítségért) már nem számolom a napokat a következő fizetésig. És néhány héten belül úgy néz ki, keblére ölel a dán társadalom, és egy frissen megváltoztatott jogszabály következtében én is részesülök az eddig csak dán állampolgárokat megillető diáktámogatásban, ami a jelenlegi havi költségvetésem mintegy 2/3-át teszi ki, pontosan ennyivel csökkentve a havi munkanapjaim számát.
-Még mindig nincsen készen egyik szakdolgozatom sem, de már abszolváltam minden tantárgyamat az ELTÉn.
-Még örömmel kapom fel a fejem, amikor Budapesten dán szót hallok, de már szomorúbb vagyok Ferihegyen, mint Kastrupon.
-Még lesem a hét végén a postát, hogy mikor érkezik meg a HVG-m, de a téli szünet után otthonról visszaérve már nem félek attól, hogy valaha is turista leszek Magyarországon, mert érzem, hogy évek ide vagy oda, mégiscsak az az otthonom.